Az űrverseny hőskorából számos hőstörténetet ismerünk. Amit most elmesélünk, azért különleges, mert egy afroamerikai nő a főszereplője, akinek az 1950-es, '60-as évek Amerikájában nemcsak a neme, de a bőrszíne miatt is kétszer annyit kellett teljesítenie, hogy fele olyan messzire elérjen, mint fehér társai. Akiről ez a történet szól, nem állt meg félúton. Egészen a Holdig jutott. Ám napjai manapság sem telnek eseménytelenül: miután júniusban a NASA washingtoni központja mellett utcát neveztek el róla, júliusban megjelent az önéletrajza, augusztus végén pedig megünnepelte a 101. születésnapját.
A zseniális Katherine Johnson, az űrkutatás ikonikus alakja
Katherine Johnsonnak a NASA-nál eltöltött harmincöt éve alatt olyan feladatokban volt kulcsszerepe, mint az első amerikai űrkutatások, a holdra szálló Apollo-11 útjának megtervezése, vagy az Apollo-13 bajba jutott legénységének hazajuttatása.
Története egy olyan korba vezet, amikor egy amerikai színes nő csak meghatározott, elkülönített mosdóba léphetett be a munkahelyén, kizárólag a számára kijelölt helyre ülhetett le a buszon (ahol azonban azonnal fel kellett állnia, ha egy fehér embernek már nem jutott ülőhely), és csupán bizonyos könyvek közül válogathatott a könyvtárban. Ebben a korban egy afroamerikai nőnek merésznek és nagyon okosnak kellett lennie ahhoz, hogy fehér férfi kollégái ne a takarítónőt lássák benne.
Ha ma Katherine Johnson meginvitálna minket a nappalijába, a kanapéról egy olyan bekeretezett amerikai zászlóra nézhetnénk fel, amely megjárta a Holdat. Hallgathatnánk a hihetetlenül friss memóriájú, 101 éves asszonyt, aki tanítással és gyerekneveléssel töltött évekről, majd elképesztő NASA-beli munkájáról mesélne.
Sokáig semmit nem tudtunk arról, hogy a szegregáció idején fekete nőket is alkalmaztak matematikusként a NASA déli létesítményeiben, illetve arról sem, milyen hihetetlen mennyiségű és minőségű munkát tettek le az asztalra. Olyan számításokat végeztek papíron, amelyeket ma elképzelhetetlennek tartunk számítógépek nélkül, és amelyek sugárhajtóművekről, rakétatechnológiáról, hiperszonikus repülőgépekről vagy épp a hangsebességről szóltak. Mióta Margot Lee Shetterly tollából megszületett A számolás joga című könyv, amelyből film is készült, azóta tudjuk, hogy érdemes beleásnunk magunkat ebbe a történetbe.
A "emberi számítógépként" emlegetett Katherine Johnson 35 évig volt a NASA és az űrprogram meghatározó alakja
Tizennyolc éves diplomás
Hősünk, az 1918-ban született Katherine Coleman onnantól, hogy megtanult beszélni, mindent számolt, amit csak látott - a lépcsőktől kezdve egészen a csillagokig. Kislányként állandóan kérdezett a szüleitől, a tanáraitól, tudásszomjának köszönhetően
a második osztályból egyenesen az ötödikbe került.
Mivel a helyi - feketéknek fenntartott - iskola csak hatosztályos volt, az apjuk Katherine-t és három testvérét az anyjukkal együtt kétszáz kilométerrel arrébb költöztette, hogy a gyerekei tovább tanulhassanak. Hogy a családját el tudja tartani, az apa londinerként dolgozott az ország legexkluzívabb szállodájában, ahol Windsor hercege, a japán császár, Bing Crosby és Mary Pickford is megfordult.
A nyári szünetekben Katherine komornaként végzett itt munkát. Ő ebből is a legtöbbet hozta ki: már az első nyáron tökéletesen megtanult franciául a párizsi séftől.
Katherine Coleman korán kitűnt matematikai képességeivel
Katherine tizennégy évesen (!) végezte el a középiskolát, aztán ösztöndíjasként főiskolára került. Harmadéves korára elvégezte az összes matematikai kurzust, amit az iskola kínált, így egy fiatal professzor külön foglalkozott vele, majd
tizennyolc évesen (!) summa cum laude diplomázott matematikából és francia nyelvből.
Ezután felajánlották neki, hogy egyike lehet azon három diáknak, akik elsőként végezhetnek mesterkurzust egy addig csak fehérek számára látogatható nyugat-virginiai egyetemen. A legtöbb csoporttársa kedvesen fogadta, és a tanárok is tiszességesen bántak vele. A legnagyobb problémát az jelentett számára, hogy találjon olyasmit, amit még nem tudott.
Boldog szerelmesként az első szemeszter végén fedezte fel, hogy gyermeket vár a kémiatanár James Goble-től, akivel korábban titokban házasodott össze, és akitől később három lánya született. Egy percig sem bánta, hogy az első baba miatt abba kellett hagynia az egyetemet, és ezt sem az apja, sem a tanárai nem kérték rajta számon.
Rajongásig szerette a férjét és a gyerekeit, élvezte az otthonlét időszakát.
Egészen az ötvenes évek elejéig Jamesszel mindketten tanárként dolgoztak, míg egy rokonuk ajánlására Katherine felvételizett a NASA elődjének számító National Advisory Committee for Aeronautics (NACA) kötelékébe, ahová 1953-ban fel is vették - olvasható a New Scientistben.
A NASA elődjének számító National Advisory Committee for Aeronautics, azaz NACA 1915 és 1958 között működött ezen a néven, 1958. július 29-től NASA - National Aeronautics and Space Administration néven folytatták tevékenységüket
Számolás vakulásig
Akkorra a - korábban kizárólag tanárként alkalmazott - fekete női matematikusok bebizonyították, hogy szülkség van rájuk is a tudományban. A negyvenes évekre a filmekből ismerősen hangzó
Langley a világ egyik legnagyobb légibázisává nőtte ki magát a semmiből.
Az amerikai repülőgépipar pár év alatt vált piacvezetővé, és hogy a tempót tartani tudják, hihetetlen mennyiségű emberre volt szükségük, hiszen a háború ugyanúgy zajlott a laboratóriumokban, mint a harctereken. Ennek következtében egyre több afroamerikai nőt vettek fel, ők voltak a “színes komputerek”, azaz emberi számítógépek.
Néhány ajtó kinyílt, de sok még zárva maradt előttük. Míg a munkacsoportokban, ahol az intellektuális képességek számítottak, a munkájukat elismerték és becsülték, de az ebédlőben már csak a táblákkal kijelölt asztalokhoz ülhettek. Ők pedig pontosak, kitartóak és kedvesek voltak, katonás rendet tartottak maguk körül, és kifogástalanul öltözködtek. A háború végére egyértelművé vált, hogy Langley nem működhet nélkülük.
A Langley kutatóintézet a világ egyik legnagyobb légibázisának számított az '50-es években, majd az űrkutatás legfontosabb kiszolgálójává vált
Egy lépéssel mindeki előtt
Macskaszem alakú, drtókeretes szemüvegében Katherine 1953-ban érkezett első munkanapjára. A férje, feladva a tanári pályát, festőnek állt a hajógyárban, hogy a lányokkal együtt vele költözhessenek. Katherine egyedülálló tehetségének köszönhetően hamarosan a repüléskutatási osztály mérnökei mellé került, így belelátott a laboratórium egyik legbefolyásosabb és legfontosabb csoportjának munkájába. A mérnököket ugyanannyi kérdéssel bombázta, mint egykor a tanárait, ők pedig örömmel válaszoltak.
A munkája végtelen, szemet erőltető, monoton számításokból állt, de imádta, hiszen azért fizettek neki, ami számára a legtermészetesebb dolog volt. A számolásért.
Miután megoldotta az első feladatát (miért zuhanhatott le látszólag ok nélkül egy kisrepülőgép), úgy érezte, ennél nincs is érdekesebb munka, és ez a lelkesedése töretlen maradt harmincöt éven át. Magabiztos volt, éles elméjű, és ezzel lenyűgözte a repüléskutatási részleget.
Feladata az űrhajók röppályájának kiszámítása lett. Munkatársaival minden egyes pillanatban meg kellett tudniuk mondani, hogy a rakéta épp hol tartózkodik az űrben, és ez a pozíció a Föld mely pontja fölé esik éppen. Figyelembe kellett venni az űrhajó haladását és a Föld forgását egyaránt. Az egyenleteik pontossága szó szerint életbe vágó volt: ennek alapján határozták meg például azt a pillanatot, amikor az űrhajósnak be kellett gyújtania a hajtóműveket, hogy ismét beléphessenen a föld légkörébe.
Ha a számításokat elvétik, két dolog történhetett volna: az űrhajós vagy elég a légkörben, vagy visszapattanva onnan kirepül az űrbe, ahonnan soha nem tud visszatérni. A számítások azonban jónak bizonyultak.
Akkoriban az afroamerikai nők egy a fehérektől elkülönített épületben dolgoztak, ám Johnson kitartásával és elszántságával elérte, hogy idővel a legfontosabb projektekben is részt vehetett
Számítógép szoknyában
1956 karácsonyán a férje agydaganat miatt tragikus gyorsasággal meghalt, és Katherine élete kettéhasadt. Harmincnyolc évesen lett egyedülálló anya, de nem engedte, hogy az óriási veszteség legyőzze. Mindig is kiegyensúlyozottság jellemezte, nyugodt és céltudatos tudott lenni a legnehezebb pillanatokban is. Januárig adott időt maguknak a gyászra, utána visszament dolgozni, a lányok pedig folytatták tanulmányaikat.
A világ felgyorsult, megérkezett az első számítógép, az IBM Langley-be, John F. Kennedy elnök pedig célul tűzte ki a holra szállást és a faji megosztottság felszámolását, ami megfejelve a hidegháborús űrversennyel szép feladatot jelentett. Katherine azon munkálkodott, hogy ezek az álmok teljesüljenek. Ahogy mondta:
“számítógép volt szoknyában”.
És ez a szoknya úgy érezte, ha a férfiak azt akarják, hogy nekik dolgozzon, engedjék be maguk közé. Például olyan értekezletekre, amelyekre korábban nő nem tehette be a lábát. Ő betehette - mind a kettőt.
Katherine egyike volt azoknak a színesbőrű nőknek, akik az űrbe juttatták Amerikát; Jonson mellett Dorothy Vaughan és Mary Jackson játszott kiemelkedő szerepet az amerikai űrutazás előkészítésében
Erre szükség is volt ahhoz, hogy a Szovjetuniót és Jurij Gagarint utolérjék. Az Egyesült Államok 1961-ben Alan Shepardet küldte elsőként az űrbe - Katherine Johnson számolta ki, hogy pontosan merre repüljön. (Ekkor már Johnson, mert másodszor is rátalált a szerelem Jim Johnson katona személyében.) 1962-ben, amikor John Glenn a Friendship 7 fedélzetén közel öt órát töltött a világűrben, szintén Katherine számolta ki a száguldó kapszula űrbéli röppályáját. Glenn előre kijelentette, hogy
csak azután indul az űrbe, hogy “a lány” személyesen ellenőrizte a számítógépek számításait.
Johnson tudása elengedhetetlen volt az első holdra szállásnál is 1969-ben, és az ő számításai mentették meg a bajba került Apollo-13 legénységét, de a Mars meghódításán is dolgozott.
Az "élő számítógépet" Barack Obama is kitüntette
Munkáját Barack Obama 2015-ben a legmagasabb civil kitüntetéssel, az Elnöki Szabadság Érdemrenddel ismerte el. Tavaly kijött egy Barbie-baba, amelyet róla mitáztak: rózsaszín ruhában, fehér gyöngysorral, a jellegzetes macskaszem-szemüvegben.
100. születésnapját a Nyugat-Virginiai Egyetemen is megünnepelték: tavaly, egy nappal a nagy esemény előtt, a jelenlétében leplezték le a tiszteletére állított szobrot, és egyúttal bejelentettek egy új ösztöndíjat is, amely a nevét viseli.
„Katherine Johnsont nemcsak az teszi különlegessé, hogy képes volt érvényesülni, miközben a szegregáció összeomlott, hanem további kitartással, kiegyensúlyozottsággal és tisztánlátással kitartott a nehézségekkel szemben” - mondta a szoboravatón Yvonne Cagle, a houstoni Johnson Space Center munkatársa.
„Számításai kulcsfontosságúak voltak a korai űrprogram számára" - írta Katherine születésnapja alkalmából az amerikai űrkutatási hivatal történetét jegyző NASA History Office hivatalos Twitter-csatornája
És Katherine továbbra sem tétlenkedik: idén befejezte a Reaching for the Moon: The Autobiography of NASA Mathematician Katherine Jonhson címmel, júliusban megjelent önéletrajzi kötetét. A könyv megjelenésekor úgy nyilatkozott: azt akarja, a fiatalok higgyenek abban, hogy mindenre képesek, függetlenül bőrszínüktől, nemüktől.
"Tudtam, hogy ki vagyok és mire vagyok képes" - tette hozzá.
Hogy mi a hosszú élet titka Katherine szerint? 101. születésnapja előtt Johnson a szerencse mellett a bridzsezésnek és a társasjátékoknak tudta be, hogy ilyen szép kort ért meg. A Daily Press című lapnak nyilatkozva annyit mondott: „Szerencsés vagyok - az Úr kedvel engem. És én is kedvelem őt.”
A hírnevet egész életében szerényen kezelő Katherine a maga módján élvezi a nyugdíjaséveit. Ötven éven át énekelt kórusban, manapság is (!) rendszeresen tart előadásokat, és arra biztatja tizenegy dédunokáját, hogy válasszák a tudományos pályát, mert “minden fizika és matematika”. És persze most is imád számolni. 101 évesen is.
Barbie-babát mintáztak róla, hogy életútja példaként álljon a kislányok előtt
