Verne Gyula óta álmodozott az ember arról, hogy felmegy a Holdra, ötven éve pedig valóra vált az emberiség álma: 1969. július 20-án, magyar idő szerint 21 óra 18 perckor a Sas leszállt, és az Apollo-11 holdkompjából kiszállt Amerika egyik hőse, aki összesen nyolc napot, tizenhárom órát és ötvenkilenc percet töltött a világűrben. Ő volt az első ember, akinek a lába másik égitestet érintett, aki tudásával, nyugalmával és sok-sok sikeres küldetéssel kivívta, hogy az Apollo-11 parancsnoka lehetett. Neil Armstrongot egy családi tragédia lőtte az űrbe, és a Holdon zárta le sok éve tartó mély gyászát.
Egy úr az űrből: Buzz Aldrin az Apollo-11 űrhajósa 1969. július 20-án a Holdon
1969. nyarán, július 16-a reggelén Floridában egymillió ember gyűlt össze, hogy élőben nézze az Apollo-11 elindulását. Jöttek autóval, lakókocsival, kirakták a kempingasztalokat. A NASA díszvendégei között olyan hírességek ültek a tribünön, mint a pilótalegenda Charles Lindbergh, és a két színészóriás, Robert Redford és James Stewart.
Hiába tudta mindenki, alig-alig hitték, hogy az a három fickó, akinek járműve hamarosan az eget hasítja, pár nap múlva leszáll a Holdon. Az űrhajósok már túl voltak a kilővés előtti bőséges reggelin, amit NASA-szokás szerint a hivatal vezetőivel fogyasztottak el.
Utána bemásztak a harminchat emelet magas építménybe, amely a Saturn-rakéta segítségével tört az ég felé.
Az Apollo-11 kilövése 1969. július 16-án
Az űrverseny az ötvenes években kezdődött, és az amerikaiak jó ideig vesztésre álltak. Igaz, arról senkinek nem volt fogalma, milyen veszteségeket szenvedtek el a szovjetek, hiszen ők csak a sikerekről számoltak be. Gagarin három héttel korábban érte el az űrt, mint Shepard, Leonov előbb tett űrsétát, mint White, aztán jött a szörnyű 1967-es év, amikor az Apollo-1 háromtagú legénysége egy földi gyakorlat közben bennégett a kabinban.
Akkor úgy tűnt, hogy Kennedy merész kijelentése - "Az évtized vége előtt embert küldünk a Holdra!" - pusztába kiáltott szó marad.
Azt a három férfit pedig, akik repülését a fellövés után nem sokkal a Kennedy Űrközponttól a houstoni irányítók vették át, az egész világ figyelhette. Bár korántsem volt a nyilvánosság ilyen tágas, mint ma, mégis sokan tudták, hogy a küldetés parancsnoka, Neil Armstrong kipróbált pilóta, aki hetvennyolc bevetést teljesített sikeresen a koreai háborúban, és már járt egyszer az űrben is. Igen, a fiatal Armstrong ott volt a Gemini-8-on, és megoldott egy egészen komoly vészhelyzetet, méghozzá pörgő űrhajóban, már az eszméletvesztés határán.
Apollo-11: az indulás
Azon a napon az Armstrong szülők wapakonetai háza előtt kétszázharminc autó várakozott, odabent Neil édesanyja egyfolytában imádkozott. Ebben a városkában született az Apollo-11 parancsnoka, akinek
előbb lett pilótaengedélye, mint jogosítványa.
Kiváló pilótává fejlődött, mérnöknek tanult, hosszú és alapos megfontolás után jelentkezett űrhajósnak. Családját egyáltalán nem vetette fel a pénz, gyerekként fűnyírást vállalt a temetőben, és az egyetemre is a haditengerészet ösztöndíjával járhatott.
Felesége, Janet, és két kisfia Florida partjainál egy hajóról követte a kilövést, a másik két űrhajós, Buzz Aldrin és Michael Collins családtagjaival. Csak kevesen tudták, hogy Neilnek és Janetnek volt egy kislánya is, ám a kis Karen háromévesen meghalt agydaganatban. Mindenki, aki közelről ismerte az űrhajóst, tudta, hogy ez az, amiről nem akar, nem tud beszélni. Így volt ez élete végéig.
Évtizedekkel később árulta el, hogy a Holdon hagyott egy tárgyat, ami valaha Karen Armstrongé volt…
Neil Armstrong feleségével, Janettel és fiaikkal, Markkal és Erickel
"Apu, ha a Holdra mész, nem leszel ott magányos, olyan távol a Földtől? Mindenki más itthon lesz..."
"Apu, ha a Holda mész, akkor nem leszel itt az úszóversenyemen?"
Hárman egy kabinban
Csendes, megfontolt, zárkózott, szerény, kellemes - így jellemezték Neil Armstrongot ismerősei. A nagyszájú pilóták mellett a hidegvérű, kimért kisebbséghez tartozott, nem véletlenül ragadt rá a Jégparancsnok név. Érdekes módon ez a megfontolt ember vészhelyzetben gyorsan és hatékonyan reagált, ez nemcsak a Gemini-küldetésben bizonyosodott be, de akkor is, amikor már
az Apollo-programban, a holdjáró tesztelésekor a becsapódás előtt pár másodperccel képes volt katapultálni.
Minden tesztfeladatban jól teljesített, pedig azok között szerepelt az is, hogy a célszemély öt percig bírjon tartani egy jó adag beöntést.
A NASA vezetők nem sokat vitatkoztak, amikor Armstrongban vélték megtalálni a Holdra szálló egység parancsnokát. Buzz Aldrin is tapasztalt asztronauta volt, tett már egy űrsétát is, Michael Collinst viszont eredetileg az Apollo-8-al akarták fellőni, csakhogy egy műtét miatt arról lemaradt.
Balra Neil Armstrong, az első ember, aki a Hold felszínére lépett, középen Michael Collins, jobb szélén Buzz Aldrin
Az Apollo-11 mintaszerűen állt pályára, az űrhajósok ettek, aludtak, a tévénézők kedvéért még fejen is álltak. Közben a Földről a műszaki paramétereken kívül kaptak híreket is. Megtudták, hogy családtagjaik Buzzéknál gyűltek össze, ahol a gyerekek magasugrással múlatták az időt, és azt is, hogy ők vannak a Pravda címoldalán, de még a focieredményekről sem maradtak el. Ezután következett a Hold körüli pályára állás, majd az átszállás a holdkompba, és az ereszkedés megkezdése.
Az űrhajózás történetének paradoxona, hogy a bolygóközi térbe küldött követeink leginkább a Földre csatlakoztak rá. Az Apollo-8 volt az első űrhajó, amelyik körbejárva a Holdat, meglátta annak rejtett arcát is. "Szürke, kietlen, nincsenek rajta színek" - mondták. Ugyanakkor szintén ők voltak az elsők,
akik a teljes Föld-gömböt láthatták, és nem győztek betelni a szépségével.
Elővették a Bibilát, majd egymásnak adva a könyvet és a mikrofont, földi hallgatóiknak felolvasták a Teremtés Könyvének elejét: "Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet…" Bizonyosan nem véletlen, hogy az űrhajósok, így az egyik legismertebb, Neil Armstrong is, visszatérve teljes erejükkel a földi élővilág megóvását hirdették. Hiszen pontosan látták, hogy a kietlen, sivár térből hogy ragyog ki a mi szépséges bolygónk.
Földkelte
A Sas leszállt!
A holdra szállás amúgy nem teljesen a tervek szerint zajlott. A kijelölt landolási hely csak a Földről látszott síknak, közelről kiderült, hogy autó méretű kövek borítják. Így Armstrong kézi vezérlésre váltott, és az utolsó csepp üzemanyagot is elhasználta, mire le tudott szállni a Nyugalom Tengerének nevezett sima területen. Július 20-a volt, keleti parti idő szerint 4 óra 17 perc. Ő és a kompban vele tartó Aldrin kezet rázott, majd megkezdődött a kikászálódás bonyolut művelete. Ahhoz, hogy egy ember életben maradjon a Holdon, magával kell vinnie egy darabka légteret.
Az Apollo-11 szkafanderei a Földön százötvennyolc kilót nyomtak, a Holdon “csak” huszonhatot.
Egy rekeszből eszközök és kamera gördült ki, így félmilliárd ember látta, hogy a komp ajtaja kinyílik, és Armstrong lemászik a létrán. “Kis lépés egy embernek, nagy ugrás az emberiségnek”, mondta akkor. Sajnos, az első lábnyomát, amelyet le akart fényképezni, összetaposta, de ennek nincs nagy jelentősége. Hamarosan csatlakozott hozzá Aldrin, majd nagy üggyel-bajjal felállították a merevítők segítségével kifeszített amerikai zászlót. A műveletet jelentősen nehezítette, hogy a talaj felül porszerűen laza, alatta viszont túl kemény volt; a zászló a felszállás keltette kavargásban fel is dőlt.
A Szovjetunió szívfájdalma: Buzz Aldrin és az amerikai zászló a Holdon
A Holdon töltött majdnem három órában kitették a napelemes szeizmométert, a lézertükröt, gyűjtöttek huszonegy kiló anyagmintát, emléktáblát helyeztek el az űrprogramban nemrég elhunyt amerikai és szovjet űrhajósok emlékére, és beszéltek Nixon elnökkel is, majd ugrándoztak és futkároztak, élvezték a földinél hatszor kisebb gravitációt, és engedélyt kaptak arra, hogy a kötelező alvást a Holdon töltött 21 óra és 36 perc végén tudják le.
Mivel Armstrongnál volt a fényképezőgép, és csak a végén adta át a társának, a leghíresebb fotókon Aldrin látható, sőt, Neilről összesen egy felvétel készült. Ám a dicsőség nagyobb része neki jutott.
A felszállás szinte tökéletesen alakult, bár egy letört kapcsolót előbb pótolniuk kellett egy golyóstoll betetjével. A Sas visszakapaszkodott a Collins irányította űrhajóhoz, a földi becsapódás pedig a Csendes-óceán vizében történt meg július 24-én. Ezt követte - a háromhetes kötelező karantén után - a világraszóló diadalmenet, amelynek során a három űrhajós néha azt sem tudta, melyik országban van éppen.
Amikor az újságírók megkérdezték Armstrongot, milyen volt a Holdon, szokásos szűkszavúságával ennyit válaszolt: "Érdekes hely, ajánlom."
Nixon elnök az USS Hornet anyahajó fedélzetén várta a Holdról visszatérő Armstrongékat. Mivel nagy volt az esélye annak, hogy az űrhajósok a Holdon rekednek, az elnöknek egy előre megírt beszéde volt arra az esetre is, ha Armstrongék visszafelé nem tudnak csatlakozni a Hold körül keringő parancsnoki modulhoz
Egy családi tragédia lőtt az űrbe
Armstrong sosem volt igazi közszereplő, nem élvezte ki a népszerűséget, egész életében idegenkedett még az interjúktól is.
"Neil kifejezetten szerény volt, és időről időre elterelte magáról a figyelmet, hogy arra a 400 ezer emberre is emlékezzenek, akik lehetővé tették a missziót. Arra emlékeztetett mindenkit, hogy ő csak a jéghegy csúcsa volt" - nyilatkozta róla James Lovell.
Kapott ugyan egy állást Washingtonban, de azt hamar otthagyta, inkább vett egy farmot Ohióban, és tanított a közeli egyetemben. A tévében ritkán lehetett látni, annál gyakrabban marhaárveréseken vagy a gyerekei sportversenyein. Még akkor is elzárkózott a médiától, amikor 1985-ben az Északi-sarkra látogatott, amire azért volt kíváncsi, mert előtte csak a Holdról látta. Amikor 1986-ban bekövetkezett a Challenger űrrepülőgép katasztrófája, Reagan elnök személyesen kérte fel, hogy vezesse a kivizsgálásra alakított elnöki bizottságot.
Bár élete során több híres biográfus megkereste azzal, hogy megírná élete történetét, Armstrong végül csak 72 évesen, 2002-ben mondott igent James R. Hansennek - amikor megkérdezték, miért pont ekkor döntött úgy, hogy valakinek végre elmeséli a teljes életét, csak annyit válaszolt: „itt volt az ideje”. Az űrhajós a végül 2005-ben megjelent, Hansen által jegyzett First Man: The Life Of Neil A. Armstrong című könyvében beszélt először részletesen arról az eseményről, mely egész életében kísértette, és ami - ha nem is mindig tudatosan -, ám minden döntésében szerepet játszott, míg el nem jutott a Holdra:
hároméves lányának halála.
A könyből kiderül, hogy a tragédiát követően, az 1962-ben - kislánya halálának évében - meghirdetett Gemini-program jelentette az űrhajózással való első komoly kapcsolatát, és ezzel egy új kezdetet az életében. Armstrong holdra szállás után évtizedekkel Hansennek beszélt először arról, hogy az Apollo-11 fedélzetére magával vitte elhunyt kislánya, Karen karkötőjét, és azt a Hold Little West névre keresztélt kráterébe ejtette búcsúként, így zárva le több éve tartó mély gyászát.
Nemcsak az emberiségnek, de Neil Armstrongnak is nagy ugrás volt a holdra szállás.
A kis Karen Armstrong
Biztosan Armstrong is gyakran szembesült a váddal, hogy az egész holdra szállás amerikai csalás volt, megrendezett, stúdióban felvett svindli. Ha így van, négyszázezer beavatott bűntársnak kell lennie, ennyi ember dolgozott ugyanis a programon.
Armstrong tudta kezelni az ilyen helyzeteket, de Aldrin egy alkalommal szó szerint kiütött egy vádaskodót.
Két társa ott volt Neil Armstrong temetésén, aki nyolcvankét évesen, egy szívműtét után fellépő komplikáció miatt halt meg. Hamvait az Atlanti-óceánba szórták.
Végső búcsú: Neil Armstrong hamvait 2012. szeptember 14-én szórták a Atlanti-ócenba
