Anglia fenséges várainak ódon, szürke falai a történelem legszínesebb történeteit őrzik. Izgalmas történeteket diadalról és katasztrófáról, bátorságról és gyávaságról, hűségről és árulásról, találékonyságról és butaságról, no meg ostromokról és várfoglalásokról. Egykor számtalan módja volt egy vár elfoglalásának: a diplomáciától a lelki terroron, sőt a szépen kérésen keresztül egészen a tűzig és a faltörő kosig, valamint a rohamig. Julian Humphrys brit történész segítségével összegyűjtöttük a lehetőségeket az erőszakosaktól egészen az abszurdakig.
Ugyan néhány várat már Hitvalló Eduárd uralkodása alatt, a 11. században is építettek a normann hódítók Angliában, igazán a hastingsi csata utáni két évtized volt a várépítések első nagy korszaka a szigeten. Az akkoriban gomba módra szaporodó várak fontos szerepet játszottak abban, hogy a normannok fenn tudták tartani a hatalmukat.
A megerősített települések, kastélyok és várak a hadműveletek kiindulási pontjaiként, lázadás idején menedékként, adminisztratív központként és lakóhelyként is szolgáltak.
Eleinte a legtöbb igen egyszerű konstukció volt: védelmük mindössze egy fából épített falból és vizesárokból állt. A tűz ezekre az építményekre igen nagy veszélyt jelentett, ám kőből építeni sokáig tartott volna, a számbeli fölényben lévő ellenséges lakossággal körbevett normannoknak pedig akkoriban arra volt szükségük, hogy a váraik lóhalálában felépüljenek.
A 12. században aztán a fát lassan felváltotta a kő, ekkor épültek a lenyűgöző vártornyok és lakótornyok, amelyek annyira jellemzőek Anglia normann periódusára. Ebben a században viszonylag gyakoriak is voltak az ostromokkal járó háborúskodások: István angol király és Matild angol hercegnő, német-római császárné harca során egymást érték az ostromok, I. Vilmos skót király fő célja az 1174-es Anglia ellen indított támadása idején szintén a várak elfoglalása volt.
A 13. században megváltozott az építők hozzáállása, a torony helyett a falakra koncentráltak: magasabbra és erősebbre tervezték őket, hogy jobban ellenálljanak a támadók létráinak, valamint bástyákat is építettek, ahonnan a védők célba vehették az ostromlókat. A kapuk gyenge pontnak számítottak, ezért a kapuházak a várak legjobban megerősített részeivé váltak. Ezek sokszor szinte maguk is külön kis várak voltak, tornyokkal körülvéve, külső oldalukon még egy védelmi rendszerrel, az úgynevezett barbakánnal.
Az új védelmi rendszerek legteljesebb formájukban a "koncentrikus" várakban jelentek meg, amelyeket például I. Eduárd építtetett Walesben, hogy a tartomány feletti uralmát megszilárdítsa. Ezeket az erődítményeket két falrendszer védte, ám akadtak olyan várépítők, akik inkább a luxusra, mint a bevehetetlenségre törekedtek. E várkastélyok fő funkciója az volt, hogy uraik hatalmát, tekintélyét és ízlését kifejezzék. Ezek az erődítmények persze sebezhetőbbé is váltak, a várostromokkal járó harcokban könnyebben eleshettek.
Ám a dupla falrendszer sem jelentett teljes biztonságot, hisz bevehetetlen vár alig létezett.
10 bevált módszer egy vár elfoglalására
1. Légy diplomatikus!
Az ostromok mindig igen költségesek voltak - mind emberéletben, mind pénzben -, ráadásul győzelem esetén az új tulajdonosnak kellett helyrehoznia a károkat, amelyeket ő maga okozott, ennek okán különösen fontos volt a legkisebb veszteséggel járó taktika megválasztása.
Ezért ha sikerült egy várat tárgyalással megszerezni, az mindenkinek jobb volt.
II. Henrik azután szerezte meg Berwick, Edingurgh, Jedburgh, Roxburgh és Stirling erődjét, hogy I. Vilmos skót király 1174-ben Alwicknál fogságba esett, a skótok pedig 1461-ben úgy szerezték meg a határ kulcsfontosságú várát, Berwicket, hogy a Lancestereket támogatták IV. Eduárd ellenében.
Előnye: időt, pénzt és életet takarít meg.
Hátránya: erős tárgyalási pozíciók kellettek hozzá.
II. Henrik Edinburgh várát tárgyalással szerezte meg
2. Csak szépen kell kérni
Hacsak nem meglepetésszerű támadást tervezett, az ostromlók parancsnoka általában azzal kezdte, hogy formálisan megadásra szólította fel a védőket. Az ajánlott feltételek leginkább a “répa és a bot”, vagyis a jutalom és büntetés valamilyen keverékei voltak. Ha a védők feladták a várat, még az is elképzelhető volt, hogy sértetlenül hagyták őket elvonulni fegyvereikkel és felszerelésükkel. Amennyiben az ellenállást válsztották, az életük gyakorlatilag abban a pillanatban bevégeztetett, ahogy a falak elestek.
Az ostrom későbbi szakaszában is gyakran sor került további tárgyalásokra, a feltételek a harci helyzet alakulásától függően változtak. Három ok volt, ami általában megadáshoz vezetett: ha a védők helyzete rosszabbra fordult éhezés, betegség vagy a támadók előretörése miatt, esetleg a megadási feltételek javulása, illetve az a tudat, hogy nincs esély a felmentő sereg érkezésére.
Miután legyőzték az utolsó yorki sereget, a lancesteriek azzal vették rá Dunstanburgh és Alnwick erődjét a megadásra, hogy szabad elvonulást engedtek a helyőrségeiknek.
Végül ott volt még a lefizetés lehetősége is. A skótok 1174-ben jutalmat ajánlottak Robert de Vaux-nak, ha feladja Carlisle várát, ellenkező esetben pedig “ronda halált” ígértek. Visszautasította. Néha egy-egy vár parancsnoka személyes okokból választotta a megadást. A York-párti Ralph Greyt a kielégítetlen ambíció vezette arra, hogy a lancasteriek kezére játssza Alnwicket 1463-ban; ez az árulás végül az életébe került.
Előnye: nem kell költséges támadsát indítani.
Hátránya: a védők együttműködésére is szükség van.
Alnwick várának veszét 1463-ban árulás okozta
3. A meglepetés ereje
Minek vállalni egy “rögzített helyzetű” ostrom nehézségeit, ha egyszerűen be lehet surranni, amikor a védők nem figyelnek? A skótok a 14. században tökélyre fejlesztették ezt a technikát, leginkább szükségből, hiszen nem voltak megfelelő ostromeszközeik. 1312-ben egy vakmerő éjszakai támadást intéztek Berwick ellen, melynek során kötéllétrákkal mászták meg a falakat.
A vár egyik kutyája buktatta le őket, a vad ugatás felverte az alvó helyőrséget.
1313-ban Linlithgow erődjét úgy vették be, hogy egy szénásszerkéren csempészték be embereiket. Sir James Douglas pedig úgy foglalta el Roxbourgh várát, hogy embereit takarókkal álcázta - egy krónikás szerint az angolok a közeledő katonákat tehéncsordának nézték. Az angolok aztán hasonló taktikát alkalmazva vették be a francia Pontoise erődjét 1437 telén. A hóban előrenyomulva lepedőkkel álcázták magukat, átkeltek a befagyott Oise folyón, majd bevették a falakat, mielőtt a védők reagálhattak volna.
Előnye: gyors, nem kellenek drága ostromfegyverek.
Hátránya: kockázatos; nagyon rosszul is elsülhet, ha a védők mégsem lepődnek meg.
Berwick vára ellen a skótok 1312-ben éjszakai rohamot indítottak
4. Lelki terror
A védők szellemének megtörése legalább olyan hatásos volt, mint a falak ledöntése, az ostromlók ezért a pszichológiai hadviselés összes fegyverét bevetették. Előfordult, hogy a foglyok fejét átlőtték a falakon, de például Auberoche 14. századi ostromakor
a segítségért küldött angol futárt a franciák elfogták, majd nemes egyszerűséggel bekatapultálták a várba.
Amikor pedig a franciák Dovert ostromolták 1216-ban, az éhező védők szeme láttára rendezett piaccal demonstrálták, nekik milyen sok élelmük van.
A vallást is fel tudták használni a maguk javára. Amikor III. Henrik 1266-ban Kenilworth-t ostromolta a canterbury-i érsek jelent meg a vár előtt, és kiátkozta a lázadó helyőrséget abban a reményben, hogy talán kevésbé merik kockáztatni életüket abban a tudatban, hogy a halál után az örök kárhozat várja őket. Ez bevett húzás volt, noha ebben az esetben nem gyakorolt túl nagy hatást a védőkre. Felcserüket fehér ruhába öltöztetve parádéztatták a falon, ahol cserébe ő is kiátkozta az érseket, a királyt és az egész királyi sereget.
Előnye: olcsó és szinte kockázatmentes.
Hátránya: a védők is bevethetik a maguk javára.
Amikor III. Henrik 1266-ban Kenilworth-t ostromolta a canterbury-i érsek a vár elé kiállva átkozta ki a lázadó helyőrséget
5. Mindig csak felfelé!
Egyszerű és hatásos módszer: támasszunk létrákat a várfalakhoz, katonáink pedig másszák meg őket! Ám a gond az volt, hogy a létrákon kapaszkodók rettenetesen ki voltak szolgáltatva a védőknek, akik arra is vetemedhettek, hogy egyszerűen ellökték a faltól azokat (ahogy a skótok 1315-ben Carlisle-nél - nálunk pedig a törökök 1552-ben Egerben - a saját bőrükön tapasztalhatták). Emellett pedig kellemetlen dolgok egész arzenálját (kövek, forró homok, maró mész, továbbá forró víz és szurok) hajigálhattak a fejükre.
Egy bölcs parancsnok persze megpróbálta óvni az embereit azzal, hogy egyszerre több ponton vezényelt támadást, illetve íjászait és számszeríjászait is bevetette, hogy a védők ne nagyon merjék kidugni a fejüket a mellvédek mögül.
A fából ácsolt ostromtornyok valamivel védettebb módját jelentették a falak tetejére való feljutásnak. Egyes változatok egy helyben álltak - mint az angol királyi hadsereg 1224-ben Bedfordnál bevett tornya -, ezek arra szolgáltak, hogy a támadók innen tűz alatt tarthassák a falakon belüli területet. Más változatokra kerekeket szereltek, majd odatolták őket a falakhoz, ahol a bent rejtőző katonák egy lecsapódó függőhídon keresztül rohanták meg a falakat.
Ám a falak előtti árkokat és vizes árkokat először fel kellett tölteni. Amikor a keresztesek 1099-ben Jeruzsálemet ostromolták, egy ezüstpénzt kapott mindenki, aki a fal előtti árokba három nagy követ bedobott. Mondani sem kell, hogy az ostromtornyokat a védők minden eszközzel igyekeztek elpusztítani. Kenilworth-nél, 1266-ban egy Medve névre hallgató tornyot katapultlövedékek döntöttek romba. Azonban a legnagyob veszélyt a szerkezetekre a tűz jelentette, ezért a legtöbbjüket friss bőrökkel és ecettel átitatott nemezzel borították be, hogy az égő nyílvesszők, görögtűz-utánzattal (gyanta, szurok, kén, olaj és éter rendkívül gyúlékony elegyével) teli edények, lángoló rőzsecsomók ne tudják lángba borítani.
Előnye: a létra olcsó és gyors, a falak egyben maradnak.
Hátránya: nagy veszteségek, az ostromtornyok sokáig épülnek.
Katonák másznak fel Ribodane falaira
6. Roham és tüzérség
Ha a támadók nem tudtak felmenni a falakra, még mindig megpróbálhattak átmenni rajtuk. Az egyik lehetőség az volt, hogy egy faltörő kossal törjék be a kaput vagy a falakat, de ez nem mindig vált be. A kapukat nagyon erősen védték,
a faltörő kosokat pedig nem lehetett bevetni ott, ahol meredek út vezetett a kapuhoz vagy még betemetetlen árkokon kellett volna átjutni.
A védelem technológiájának fejlődésével az is egyre valószínűbbé vált, hogy a szerkezet idő előtt megsemmisül. Így aztán az ostromlók inkább a távolból igyekeztek kárt tenni az erődítményekben.
A korabeli források pontatlan terminológiája miatt nehéz meghatározni, milyen gépezeteket is használtak, de úgy tűnik, hogy a leggyakrabban bevetett eszközök közé tartoztak a hatalmas számszeríjak, a katapultok és a trebuchet-k; utóbbi egy fa hajlítókar, amelyet két függőleges tartóelem közé rögzítenek.
Az első trebuchet-ket minden jel szerint emberi erővel működtették, a 12. századtól azonban megjelentek azok a modellek, amelyeket ellensúlyként egy kövekkel, homokkal és ólommal megtöltött ládával szereltek fel. Ugyan ezeket a kor összes nagyobb várostrománál használták, az adatok tanúsága szerint nem sok pusztítást okoztak, leginkább arra voltak jók, hogy állandó készülségben tartsák a védőket.
Előnye: biztos távolságból lehet bevetni, a védők morálját is tönkreteheti.
Hátránya: drága mulatság, ráadásul a falak ellen nem olyan hatékony, mint gondolnánk.
Trebuchet működés közben
7. A tűz
Veszélyes fegyver… fa ellen. A bayeux-i falikárpiton tisztán kivehető, ahogy a normann katonák a breton Dinan erődjét azzal kényszerítik megadásra, hogy felgyújtják a fából készült falait.
Ám ahogy a kőépítkezés elkezdett terjedni, a tűz már már kevésbé számított félelmetesnek.
De a kapuk, valamint a falakon belül található faépületek még ezután is sebezhetőek maradtak. Ugyan Brough az egyik első kőből épült várnak számított Angliában, elég fa volt benne ahhoz, hogy a skótok 1174-ben a felgyújtásával vegyék rá a várvédőket a megadásra.
Előnye: a fa ellen hihetetlenül hatékony.
Hátránya: kőfalak ellen viszont kevésbé.
Dinan ostroma a híres bayeux-i faliszőnyegen
8. Le a föld alá!
A várfalakt úgy tervezték meg, hogy sokat kibírjanak, de még a legerősebb is összedőlt, ha az alapjait sikerült aláásni. Ennek a legegyszerűbb módja az volt, ha egy csapat erős férfi csákányokkal elkezdett dolgozni a fal tövében, ekkor a védők lövedékei ellen általában egy mozgatható fészerféleség, a “penthouse” védte őket.
Ahol a talaj lehetővé tette, az a módszer is felmerülhetett, hogy távolabbról, egy alagutat ásva jussanak a fal alá. Amikor az alagút elérte célját, egy nagyobb üreget ástak, amelyet fagerednákkal dúcoltak alá, majd éghető anyaggal töltöttek meg. János angol király 1215-ben, Rochesternél 40 disznó zsírját használta fel e célra, ezt aztán meggyújtották, a gerendák összeroppantak, a fal pedig ledőlt felettük.
A védők gyakran tudták, hogy az ellenség szó szerint áskálódik ellenük - észrevették az alagút bejáratát, hallhatták a csákányok hangját vagy felfigyelhettek az e célra kihelyezett vizeskancsókon a víz fodrozódására. Előfordut, hogy ellenaknát ástak, máskor a veszélyeztetett falszakasz belső oldalán ideiglenes barikádot emeltek.
Még ha a fal le is omlott, ez még nem adott garanciát az ostromlók sikerére. Ha a védők tovább harcoltak, a támadók előtt egy igen veszélyesnek is bizonyulható áttörés várt a megmaradt törmelékeken. Dovernél a franciák 1216-ban sikeresen ledöntötték a kapuház egyik tornyát, de az utána indult rohamban nagy veszteségeket szenvedtek, és a védők visszaszerezték a tornyot. Mivel belátható módon jobb volt egy sértetlen várat elfoglalni, az ostromlók gyakran meghívták a vár kapitányát, hogy tekintse meg az elkészült alagutat, majd felajánlották, hogy meghagyják az életét, ha megadja magát, ám életét veszti, ha le kell rombolniuk a falakat.
Előnye: a legbiztosabb módja egy fal vagy torony ledöntésének.
Hátránya: időbe telik, utána is szükség lehet rohamra, ráadásul újjá is kell építeni a lerombolt falszakaszokat.
János angol király Rochesternél áskálódott az ellenség ellen
9. A lőpor ereje
A puskapor megjelenése a középkor végén azt jelentette hogy - katonai értelemben legalábbis - leáldozott a hagyományos, magas falakkal épített erődök kora. A korszak vas- vagy bronzágyúi drágák és nehezen szállíthatók voltak ugyan, ám a hadvezér, aki bevethette őket a vár ellen, szinte biztos lehetett a győzelemben. A gondot az okozta, hogy milyen állapotban kerül az erőd a kezei közé.
Ha az volt a terv, hogy a győzelem után maga is használatba veszi, a szinte teljes lerombolás nyilvánvalóan nem volt a legjobb megoldás.
Amikor a York-pártiak 1464-ben Bamburgh-t ostromolták, felvonultattak félelmetes ostromágyúkat is, de nem akartak nagy károkat okozni, mivel az erőd a skótok elleni védelmi vonal fontos része volt. Azonban a helyőrséget nem sikerült rávenni a megadásra, így aztán a yorkiak tüzet nyitottak, és Bamburgh lett az első olyan angol vár, amelyet puskaporral működő ostromfegyverek bevetésével foglaltak el.
Előnye: a hagyományos várak szinte védtelenek ellen.
Hátránya: drága, nehéz az ostrom helyszínére szállítani és túl nagy pusztítást okoz.
Korai ágyúk Bambourgh várában
10. A kiéheztetés
Még a legerősebb vár is elesik, ha védői haldokolnak az éhségtől, ezért a legbevettebb módja az ostromnak az volt, hogy egyszerűen körbevették az erődöt, elvágták az utánpótlástól, majd kiéheztették a védőket.
Ezt a taktikát sokszor alkalmazták akkor, ha a hagyományos támadás kudarcba fulladt.
Rochester védői 1215-ben azután is kitartottak, miután a király emberei már betörtek a falakon belülre, de megadták magukat, amikor elfogyott az élelem.
Az ostrom megkezdésére a nyár eleje volt az ideális időpont, mivel ekkorra a helyőrség már felélte az előző évi aratásból származó készleteket, viszont abban az évben még nem került sor a betakarításra. Emellett az időjárás is jobb volt, és a tél beállta előtt még hónapok álltak az ostromlók rendelkezésére, hogy bevegyék a várat.
A nyári ostrom másik előnye volt, hogy előfordulhatott: az erőd kútjai kiszáradnak. Amikor ez megtörtént az István angol király által szorongatott Exeter védőivel 1136-ban, a helyőrség a bort kezdte használni: megitták, főztek vele, sőt még tüzek oltására is bevetették. Aztán persze a bor is elfogyott, a védők pedig megadták magukat.
A középkori várostromok krónikái tele vannak az éhezésről szóló borzalmas történetekkel, melyekben a védők sokszor arra kényszerülnek, hogy macskákat, kutyákat és patkányokat egyenek. A valóságban a helyőrségek csak akkor voltak hajlandóak ilyen megpróbáltatásokra, ha azt hitték, hogy útban van a felmentő sereg. Sokszor inkább az éhezés lehetősége, és nem tényleges megvalósulása késztette megadásra a védőket.
Azonban e taktikának is megvoltak a hátulütői: erőket vont el a többi hadművelettől, az ostromló katonákat fizetni kellett, miközben csak ölbe tett kézzel üldögéltek a falak körül, de az is előfordulhatott, hogy az ostromlók maguk fogytak ki az alapvető készletekből.
Előnye: idővel biztos sikert arat.
Hátránya: drága és nagyon elhúzódhat.
István angol király 1136-ban kiéheztette Exeter védőit
Forrás:
Julian Humphrys: Enemies at the Gate - English castles under siege from the 12th century to the Civil War
