1956 őszén több ezer fiatal harcolt az utcákon. Fiatalok, akik a szülői tiltás ellenére elszöktek otthonról, akik nem törődve a veszéllyel, fegyvert ragadtak és harcoltak, mert egy jobb életet akartak. De kik is voltak azok a pesti srácok, akik elszántságukkal az 1956-os forradalom fontos szereplőivé váltak?
Szeles Erika tizenöt évesen veszítette életét a forradalomban, mikor halálos lövés érte
"És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?"
Márai Sándor: Mennyből az angyal
"Ahogy visszagondolok a forradalom napjaira, az akkori viselkedésünkre, az az érdekes, hogy nem volt bennünk semmi félelem. Nem gondoltunk a veszélyre, nem gondoltunk arra, hogy eltalálhat egy golyó. Lelkesek voltunk, úgy éreztük, mindenkinek, aki változást akar, ott a helye a barikádon. Nem vitás, változást akartunk" - olvasható Wittner Mária visszaemlékezése A forradalom emlékezete című könyvben.
Egy emblematikus fotó: két nő, a legjobb barátnők: a Rádiónál és a Corvin közben harcoló Havrila Béláné Sticker Kati és Wittner Mária - együtt a barikádokon, és együtt a siralomházban is, de míg Katit kivégezték, Mária halálos ítéletét másodfokon életfogytiglanra változtatták, így 13 évet töltött börtönben
Megindulnak az egyetemisták
A forradalom kapcsán vitathatatlan a fiatalok kezdeményező szerepe. Az egyetemisták egyre többet politizáltak, majd Rajk László és társai újratemetésének alkalmából október 6-án felvonulást szerveztek, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek.
Az első fontos lépést a szegedi egyetem hallgatói tették meg, mikor tíz nappal később úgy döntöttek, kilépnek a pártirányítású ifjúsági szervezetből, és független szövetséget alakítanak. Megalakult a MEFESZ, vagyis a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, és azonnal elkezdték kidolgozni követeléseiket.
A következő napokban már a budapesti, debreceni, miskolci, pécsi és soproni egyetemek hallgatói is csatlakoztak a szövetséghez. A MEFESZ tizenhat pontban szedte össze a követeléseket, amelyek többek között tartalmazták a szovjet csapatok azonnali kivonását, a kommunista bűnösök felelősségre vonását, a többpárti választásokat, a szólásszabadságot, és a budapesti Sztálin-szobor eltávolítását is.
Az október 23-ai események kiindulópontjának tekinthető az a tüntetés, amelyet a lengyelekkel való szolidaritás jegyében az akkori Építőipari Műszaki Egyetem hallgatói szerveztek. Tizenhat pontos követelésüket a Petőfi-szobornál olvasták fel, miután Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, majd a Bem-szoborhoz vonultak. Itt megszületett a forradalom jelképe, a szovjet típusú Rákosi-címertől megszabadított lyukas zászló. A tömeg folyamatosan gyarapodott, a reformokat követelő jelszavak egyre hangosabbá, erőteljesebbé váltak.
Sinkovits Imre a Petőfi téren tízezres tömeg előtt, hangosítás nélkül szavalta el a Nemzeti dalt
A délelőttös műszakból érkező munkások is bekapcsolódtak, miközben a lakosok az ablakból és a házak elől buzdították a vonulókat. A város több pontján is megtámadják a telefonközpontokat, a nyomdákat, a fegyvergyártással foglalkozó üzemeket, majd később a Szabad Nép székházát is.
A forradalom első napjaiban nagyon fontos szerepet játszottak a diákmozgalmak, amelyek immár a középiskolásokra és ipari tanulókra is kiterjedtek.
Olyan politikai jellegű szervezetek alakultak, mint az ELTE-BTK-n az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, a Műegyetemen pedig a Budai Egyetemi Albizottság, amelyek folyamatosan röplapokat adtak ki és gyűléseket szerveztek. Tevékenységük azonban nem tartott sokáig, november 4-e után már nem tudták egyesíteni a MEFESZ-t, decemberben pedig megkezdődött az alapítók és vezetők letartóztatása.
A Rákosi-címertől megszabadított lyukas zászló a forradalom jelképe lett
Kamaszok az utcán
Ötvenhat őszén számtalan fiatal harcolt Budapest utcáin, október 24-től már a tizenévesek is fegyvert ragadtak. A fegyveres csoportok spontán szerveződtek a főváros azon pontjain, ahol a magyar és szovjet csapatok feltűntek, például a Széna téren, a Tűzoltó utcában, Angyalföldön, Csepelen és Újpesten. Kezdetben parancsnok nélkül működtek, de később is a pillanatnyi helyzetnek megfelelően, sűrűn váltották vezetőjüket. Ezeket a kamaszokat, fiatal egyetemistákat egyaránt motiválhatta a
hazaszeretet, a kalandvágy és a szocialista rendszer kategorikus ellenzése is.
Elszántak voltak és nem rettentek meg a haláltól, sikereikhez azonban nélkülözhetetlen volt a lakosok támogatása, akik élelmet, segítséget és szállást is nyújtottak nekik.
A Köztársaság téren elégetik a vörös szovjet zászlókat
"A Corvin közben az első napokban körülbelül hatvanan lehettünk. Hárman állandóan a benzint töltötték, mert rendes fegyver nem volt, csak pisztoly vagy legfeljebb géppisztoly, vagy «dióverő» puska, de az is nagyon kevés. Amikor a kilőtt harckocsikból kiugráltak az oroszok, elszedtük tőlük a fegyverüket. Voltak közöttünk tizenöt-tizenhat éves gyerekek is. Hogy azok mit csináltak! Hogyan lehetett ennyi bátorság ilyen fiatal gyerekekben, nem tudom! Szaladtak a benzinesüveggel, majdnem neki a harckocsinak, addig nem nyugodtak, amíg ki nem robbantották" - olvasható egy akkori fiatal egyetemista visszaemlékezésében.
Pesti srácok, fiatal szabadságharcosok a Corvin közből
Mindent felhasználtak a harcokhoz
Sokan közülük akkor először találkoztak kézifegyverekkel, és autodidakta módon vagy tapasztalt társaiktól igyekeztek megtanulni a használatukat. A gyakorlatlanság miatt több baleset is történt, de ez mégsem szegte kedvüket.
Nagyon népszerű volt a Molotov-koktél (benzinnel megtöltött palack), ezzel számos ellenséges tankot sikerült megsemmisíteni, de mindent felhasználtak a harcokhoz, amit csak tudtak.
Forintos György A forradalom emlékezete című könyvben ekképpen mesél egy orosz támadásról:
"Többekkel együtt beültünk a Corvin moziba, hogy kifújjuk magunkat. Tulajdonképpen nyugodt voltam. Ha az ember egyszer döntött, a többi már nem rajta múlik. Én elég pesszimista voltam, a többiek azonban reménykedtek, ilyenkor minden szalmaszálba belekapaszkodik az ember. Én magam úgy ítéltem meg, hogy ez egy teljes őrültség, de ha egy egész nemzet megőrül, akkor nekem is ott a helyem. És valóban, egy idő múlva elkezdődött az orosz támadás. A Petőfi híd felől jöttek a páncélautók és a tankok. Infernális volt, iszonyatos gépfegyvertűz, a tankok ágyúval is lőttek, az emeletről gépfegyverrel viszonozták, lőtték a fedetlen páncélautókat. Az egyik tankot eltrafálták egy benzinesüveggel, és az elég rendesen égett. A katonák leugráltak a páncélautókról, és megpróbálták a védőket kézigránátokkal kifüstölni. Amikor elrohant előttem egy páncélautó, a vezetőülésre és a gumiba próbáltam célozni. Rossz érzés volt, hogy fegyvert emelek egy másik emberre, de ők támadtak meg engem, és nem fordítva. Úgy éreztem, hogy az én életem ugyanúgy kockára van téve, még rosszabb feltételek között vagyok, úgyhogy túl sok szemrehánynivalónk nem lehet egymásnak."
Szovjet harckocsi a Corvin közben
Október 29-ig körülbelül kétezer szabadságharcos szállt szembe a szovjet csapatokkal, nagy károkat okozva nekik, hiszen több harckocsit, tüzérségi löveget és más haditechnikai felszerelést 
zsákmányoltak, illetve kisebb orosz gyalogsági alakulatokat is lefegyvereztek.
A legfiatalabb áldozatok között volt Szeles Erika, az a tizenöt éves lány is, akinek a fotója több nyugati ország sajtóorgánumának címlapjára került, ahogyan egy orosz PPS-41 típusú - a magyarok által csak "davaj-gitárként" emlegetett - géppisztolyt tart a kezében.
A harcok során nagyjából hétszázötven fiatalkorú vesztette életét, 21%-uk tizenkilenc éves, vagy annál fiatalabb volt, 4%-uk pedig még a tizenhatodik életévét sem töltötte be.
A szovjet hatóságok körülbelül ötezer főt tartóztattak le november elején, közülük hadifogolyként számos egyetemistát, diákot és kiskorút deportáltak szovjet területre.
Számtalan kisgyermek is szemtanúja volt a hős pesti srácok heroikus küzdelmének. Az akkor átéltek örökre a szívükbe égtek. Szeretett olvasónk, Singerné Sipos Rozália így emlékszik vissza '56 októberére: "Tíz éves voltam, és a Damjanich utcában éltem át a forradalmat. Láttam a Sztálin-szobor ledöntését, álltam sorba kenyérért orosz tankok ránk irányított csövével szembe nézve, hallgattuk a Szabad Európa rádió híreit. Reménykedtünk. Azt a lelkesedést, összetartást, Egységet(!) soha nem tapasztaltam. Példát mutattunk a világnak. Legyen áldott minden hősünk emléke!"
Emlékezzünk ma mindazokra, akik életüket adták Magyarország szabadságáért!
