Felülmúlhatatlan természetírásain, ifjúsági elbeszélésein és csodálatos állatregényein generációk sora nevelkedett. Bár a múlt rendszer igyekezett teljesen ellehetetleníteni, minden idők egyik legolvasottabb magyar írója mégis nemzedékek tanítómestere lett, aki ma is ott rejtőzik a somogyi dombok között, a Kis-Balaton nádasaiban. Fekete István pákászkunyhójának ajtaja mindig nyitva: kicsiknek és nagyoknak.
Fekete István felejthetetlen állattörténeteit saját kalandjai ihlették
A Tüskevár, A koppányi aga testamentuma, számos külföldön is népszerű ifjúsági regény írója, az erdész-vadász irodalom egyik legismertebb és legnépszerűbb művelője egy kis Somogy megyei faluban, Göllén született. Apja, Fekete Árpád tanító-iskolamester szigorúan nevelte, olykor a nádpálcát is előkapta, ha fiacskája nem értett a szép szóból. Gyerekként haragudott is édesapjára, csak felnőttként értette meg, hogy a javát akarta. Okos, becsületes embert akart faragni belőle.
A madár se kényezteti a fiókát, amikor repülni tanítja, és ez az emberfiókára is érvényes.
Milyen csodálatosan ír erről a regényeiben, különösen a Tüskevárban, amely két városi kamasz vakációjáról szól, akiket Matula bácsi, az öreg pákász szoktat hozzá a berekbeli élethez. Nagy szeretettel, de arra is ügyelve, hogy leckét kapjanak a romantikusnak tűnő balatoni lápvilág buktatóiból.
„Jól figyelj ide, fiam... Korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet és mit szabad.”
Tüskevr című regényének első filmes változatát 1967-ben mutatták be
Végig kell játszani
Sokan szeretjük Fekete István gyönyörű mondatait: hol töprengésre késztetnek, hol játékosan szellemesek, mint az is, hogy az utat nem végig kell járni, hanem végigjátszani. Az ő játéka a változó tájak felfedezése, megismerése volt. Gölléről Kaposvárra költöztek, ott folytatta tanulmányait, a hadiérettségi után - 1917-ben - besorozták katonának, és káplárként szolgált a seregen az első világháború végéig. Mezőgazdász diplomát Magyaróváron szerzett, a Magyar Királyi Gazdasági Akadémián.
Bakócán kapott állást, ott ismerte meg leendő feleségét, Piller Editet, a helyi belgyógyász főorvos lányát. Innen aztán együtt mentek Ajkára, ahol már vezető gazdatisztként alkalmazták, és hamarosan országos hírnevet szerzett búzavetőmag-nemesítési eredményeivel.
Az irányításával tenyésztett merinói kosok pedig zsinórban nyerték a mezőgazdasági kiállítások díjait.
Ekkor született a lánya, Edit, aki 18 évesen Sacré Coeur-apáca lett, és még abban az évben Ausztriába emigrált, miután itthon feloszlatták a rendet. István fia 1956 végén hagyta el az országot, előbb Kanadában telepedett le, 1963 óta Chicagóban él, írásait folyamatosan közölték a kanadai és az amerikai lapok.
„A remény nem törött szárnyú madár, s a valóságot megálmodni szabad, sőt szükséges is”
Amíg a gyerekek kicsik voltak, Fekete István játszva haladt előre a szakmájában és az irodalomban is. Évente eljárt vadászni a barátaival - társaságukhoz tartozott Kittengerger Kálmán, a világhírű Afrika-vadász, a szintén Afrikában vadászó gróf Széchenyi Zsigmond és Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház főrendezője, valamennyien kiváló írók.
Akkoriban neki is bőven kijutott az irodalmi babérokból.
A koppányi aga testamentumával első díjat nyert a Gárdonyi Géza Társaság történelmiregény-pályázatán, több sikeres kisregény szerzője, köztük van a Csí, amely egy fecskepár életét mutatja be az olvasóknak. 1940-ben beválasztották a Kisfaludy Társaság tagjai közé, ahol a legjobbak váltották egymást, kihalásos alapon. Fekete István Harsányi Zsolt helyét foglalta el.
Ám az addig játszva megtett útnak hirtelen vége szakadt.
„Sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak”
Az ember élete patak
1946 tavaszán tiltólistára kerül a vörös terrort hűen ábrázoló, Zsellérek című regénye miatt, ám a politikai rendőrség, az ÁVO nem éri be ennyivel.
Fogságba kerül, ahol kegyetlenül megkínozzák: kiverik a szemét, szétverik a veséjét, hajnalban egy katonai kocsiból kidobják a János Kórház mellett, ahol két járókelő talál rá, ennek köszönhetően kerül időben műtőasztalra, különben ott hal meg.
Ezután semmit nem adnak ki tőle, állást sem kap, alkalmi munkákból, egyebek között uszályrakodásból tartja el családját.
A proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írt Zsellérek című regénye miatt az ávósok kegyetenül megkínozták: fél szemét és egyik veséjét örökre elveszítette
Kizárják a Magyar Írók Szövetségéből is, csupán két egyházi lap, az Új Ember és a Vigilia közli rendszeresen az apróbb, tárcaszerű novelláit. Bár nem kívánt keresztény íróként kirekesztődni az akkori irodalmi életből, örült a lehetőségnek: folyamatosan publikálhatott anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna. Ugyanakkor nem tagadta meg katolikus hitét, nyíltan vállalta világnézeti és erkölcsi hovatartozását.
Ezt valójában soha nem bocsátották meg neki,
ám a Sztálin halálát követő enyhültebb légkörben már kiadták a Halászat című művét tankönyvént. Ekkor jelentek meg nevelő célzatú ifjúsági regényei: a Bogáncs, a Tüskevár, majd annak folytatása, a Téli berek, állatregényei, a Kele és a Lutra; az előbbi egy gólyáról, utóbbi egy vidráról.
A legnagyobb sikert pedig Vuk, az eleven rókakölyök aratta, országos népszerűségéhez a róla készült rajzfilm is hozzájárult. Több regényét is megfilmesítették, a Tüskevár első változatában Bánhidi László keltette életre a fiatal olvasók kedvencét, Matula bácsit. De A magyar irodalom története 1919-től napjainkig (1966-os kiadás) kihagyták, a Magyar Irodalmi Lexikonból pedig
“kifelejtették” színházi drámáit, forgatókönyveit, irodalmi munkásságának elismerését.
A Tüskevár első filmes változatában Matula bácsit Bánhidi László keltette életre
Kegyetlen tanító
1970-ben, hetvenedik születésnapján megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Ekkor jelent meg önéletrajzi regénye, a Ballagó idő, és ebben az évben kapot másodszor szívinfarktust. Erős dohányos volt, nem lehetett megmenteni. Már nem érte meg a Tüskevár orosz kiadását.
Halála után özvegye személyesen utazott Moszkvába, és ott tudta meg, hogy a hazai illetékesek - ígéretük ellenére - nem tettek kiajánlást a regény megjelentetésére. Eztán viszont nemcsak a Tüskevár, de több regénye is eljutott az orosz olvasók kezébe.
Mostanáig 10 nyelven, 12 országban, 45 kiadásban láttak napvilágot legismertebb művei.
Kétszer temették el, először halála után a Farkasréti temetőben, majd 2004-ben ott, ahonnan elindult, és ahová mindig visszavágyott: Göllén. Könyveiben itt hagyta nekünk a dimbes-dombos somogyi tájat, ahol nagyokat lehetett szánkózni, madárfészkeket keresni, közel érezni azt a hatalmas erőt, amely a természetből árad az emberbe. Úgy ment el a ballagó idő időtlenségébe, hogy már megvonhatta a mérleget: emberségből, életből kitűnőre vizsgázott.
"A mi feladatunk az, hogy mindig megőrizzük őt szívünkben. Tudjuk, volt valaki, akit úgy hívtak, Fekete István, s akinél szebben senki sem tudott írni a magyar természetről. Akkor őrizzük legjobban emlékét, ha tovább éltetjük azt a szeretetet, amelyet írásai sugároznak a természet és az emberek iránt." - Nagy Domokos Imre: A cenzúrázott Fekete István
