A világ közepe, az érzéki örömök kútja, az élet forrása, titokbarlang, örömajkak, csajszibarack - és ezek csak a legszebb metaforák a női szeméremtestre. Szexuális forradalom ide, szabadosság oda, erről a témáról sokan ma is szemlesütve beszélnek. Nem könnyeb ábrázolni sem, pedig évezredek során sokan sokféleképp próbálták.
A találós kérdésre, miszerint "Hol a világ közepe?", az egyik lehetséges - kétértelmű - válasz: "Ahová a botomat szúrom." Végső megfejtését azonban egy bájos dal adja: "Szeretőm ölébe megyek, hogy a világ közepén legyek."
Az a kis rész a nők lába között mindig is titkos, rejtegetni illő testtáj volt. Még a legszabadosabb bennszülött törzsek is eltakarják, Európában pedig ma se nagyon beszélünk róla, nemhogy évszázadokkal ezelőtt. Pedig abból, hogy az elmúlt két évezredben hány millió aktkép készült, pontosan lemérhető:
a meztelen igazság mindig is izgatta a művészek és a nézők fantáziáját.
A legintimebb testrészt azonban csak ritkán láthatjuk az alkotásokon. A képek nagy részén véletlenül odahull egy selyemkendő, egy virág, arra téved egy takaró kéz. De amelyik alkotáson vállalják a pucérkodást, ott se sok a látnivaló. Nem csoda, hiszen egy illedelmesen összezárt lábú nő még bugyi nélkül is könnyen eltakarja nemi szerve nagy részét. Ami mégis látszik, csak egy kicsi, általában csupasz háromszög, a szeméremdomb, ami ősidők óta a nőiesség szimbóluma. Ám messze van a teljes valóságtól.
Botticelli: Vénusz születése (1485)
Sok nő szépnek, vonzónak tartja intim testrészét, és örül, hogy nőnek született, mások úgy gondolják, hogy amit a bugyi takar, az taszító és csúnya. Az mindenesetre biztos, hogy senki nem marad közömbös, ha e téma szóba kerül. Van, aki zavarba jön, mások szabadosan állnak a témához, ám ritkán szoktunk beszélni róla, esetleg műalkotásokba, dalba, versbe önteni dicséretét.
Az aktfestés a festőnők számára a húszas évekig (!) tiltott terület volt.
Férfiaktot ugyebár erkölcstelen lett volna még nézniük is, a női modellek nagy része pedig hivatásos prostituált volt, aki nem kerülhetett kapcsolatba úrinőkkel. Ha egy nő mégis akttanulmányokat akart folytatni, maradt számára a saját teste. Márpedig századokon át egyetlen festőnő sem akarta, hogy az ő pucér formáin legeltessék a nézők a szemüket, így mindig elfordulva, eltakarva ábrázolták a női aktokat - azaz saját magukat. Nem kétséges, hogy minden porcikájukat alaposan megvizsgálták a modellülés során. Ám azt, amit láttak, sokáig nem jutott eszükbe lerajzolni. Pláne gondolkodni róla, szeretni vagy gyűlölni.
A változáshoz a hatvanas évek szexuális forradalma kellett. Amikor néhányan ki merték mondani: a női szeméremdomb, a vagina, a csikló számtalan gondolat és kép ihlető forrása lehet. Persze ezt megelőzően is születtek - sok esetben botrányos - alkotások.
NAGY TEST, NAGY ÉLVEZET
Willendorfi Vénusz (Kr. e. 20 000 körül)
Az őskori szobrocska maga a megtestesült bujaság. Nagy mellek, domborodó szeméremajkak, kecses hajfonatok. Minden gömbölyűség megvan rajta, amit egy férfi szépnek tarthat, ám egyes kutatók szerint ez a 11 centis figura valójában
a nők örömére készült, és hüvelybe felhelyezve fokozta a női termékenységet.
A szobrocska önállóan nem áll meg a lábán, tehát nem afféle dísz lehetett. Valószínűbb, hogy titkos rítusokon, kézben - vagy másutt - tartva használták, de az is elképzelhető, hogy valamilyen anya-istenséget ábrázol. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudunk róla, hogy az őskorban sok ehhez hasonló pici babát készítettek, és mind meztelen.
MERÉSZ PERSPEKTÍVA
Sheela na Gig (1100 körül)
Nem ismerünk ehhez hasonló provokatív műtárgyat az elmúlt kétezer év alkotásai között. Azóta is csak pornófilmeken látható az a mozdulat, amelyet e kőszobor csinál: erőteljesen széthúzza szeméremajkait, és mély belátást enged a hüvelyébe. Mindez egy templom falán található, és majd ezeréves. Írországban sokfelé találhatók ilyen Sheela na Gignek nevezett szobrocskák, amelyek a 11. században készültek, és hétszáz éven át senkit sem zavartak. Szép békésen pihentek a templomajtók felett, ám
a viktoriánus kor erkölcscsőszei egyszer csak rádöbbentek, hogy mit látnak.
A faragványok legtöbbjét azonnal kibontották a templomból, és a múzeumok raktáraiba száműzték. Majd jöttek a tudósok, és próbáltak elméleteket gyártani, kik és miért készítették ezeket a műtargyakat. Nem sok sikerrel. Kezdetben úgy gondolták, hogy egyfajta figyelmeztetés, amely óv a bujaságtól. Mások szerint egy régi kelta termékenység-istennőt ábrázol, akinek méhe életet adott, és egyben ajtót nyitott a halálra. Néprajzkutatól úgy vélik, hogy a szobor egyszerűen a szemmel verés ellen védett, hiszen a középkori iratok szerint egy nő "csúnyájának" puszta látványa is elriasztotta a jégesőt. És talán még a templomba igyekvő ördögöt is megfutamíthatta.
BOTRÁNYOS SZŐRCSOMÓ
Gustave Courbet: A világ eredete (1866)
Évszázadokon át összezárt lábú, szőrtelen, szinte légies nők szerepeltek az aktokon. Nem csoda, hogy Courbet óriási botrányt kavart, amikor elkészítette saját élethű változatát. Nem csak azért, mert egy olyan testrészt választott, amiről beszélni sem illet. Hanem mert a férfiak többsége fel sem ismerte, mi van a kis vászondarabon, hiszen
legtöbbjük sötétben, takaró alatt szeretkezett a feleségével.
Mai szemmel nézve a kép anatómiailag megdöbbentően pontos, és hihetetlenül szőrös. És hogy miért nem láthattuk ezt a szőr korábban egyetlen más aktfestményen sem? A festők durvának, állatiasnak és túlzottan szexuálisnak találták a bozontot, ezért a lábról, a hónaljból és a lágyékról is lehagyták. Courbet szakított ezzel a hagyománnyal is.
ÁLOMBÉLI BUJASÁG
Georgia O'Keeffe: Keleti pipacsok (1928)
Első pillantásra csak virágok. Óriási, buja színű virágok. Hol van itt szexuális tartalom? Kezdetben a kritikusok sem látták, és a festőnő első műveit még dicsérték: végre egy nő, akinek saját, jellegzetes stílusa van, önálló gondolatai, ráadásul ilyen gyönyörű, illedelmes témát dolgoz fel! Ám az évek múlásával a virágok egyre nagyobbak, bujábbak lettek, és bizony
jobban hasonlítottak a női hüvelyre, mint a virágok belsejére.
Ezt persze sokáig senki nem mondta ki, és a festőnő is hallgatott az ihlető forrásról. Egészen addig el lehetett ezt kendőzni, míg egy kritikus ki nem mondta, mi az, amit a képek valójában ábrázolnak.
A NŐISÉG VELEJE
Judy Chicago: A vacsora (1979)
Az utolsó vacsora a férfibarátság nagy szimbóluma. Összejön 12 apostol, és megváltoztatják a világ sorsát. De vajon van 12 hasonló hatalommal bíró nő? - tette fel magának a kérdést az amerikai művésznő, és nagy örömére talált is 39-et. Őket hívta meg egy képzeletbeli vacsorára, és ültette őket egy
női szemérembombot szimolizáló háromszög köré, amely évezredek óta a női identitás jelképe.
Hogy a műve hatásos legyen, mindegyik meghívott hölgy elé sajátos, a hüvely belsejét idéző virágformát tett. A mű óriási indulatokat keltett. A konzervatív kritikusok pornográfiának tartották, a feministák pedig azért támadták, mert véleményük szerint lealacsonyítja a történelem jelentős nőalakjait.
KIRÁNDULÁS EROTIKÁBAN
Niki de Saint Phalle: Hon (1963)
A szépséges modellt 11 éves korában a saját apja erőszakolta meg, ezért egész életében foglalkoztatta a saját vaginája, teste, szexualitása, és egyfajta terápiaként használta fel a művészetet. Hatalmas, vibrálóan színes Nana-szobrai tették híressé, amelyek meztelen női testeket ábrázolnak. A leghíresebb a 26 méter hosszú, Stockholmban kiállított Hon című nőalakja, amely belül is körbejárható, és amelynek
főberjárata a vaginán át vezet.
Belül több terem van, megnézhető a mell, a méh és más női szevek is. Mégsem anatómiai bemutatót láthatunk. A szobor óriási mérete arra utal, hogy a nők ereje hatalmasabb, mint azt a férfiak gondolnák. Bizarr bejárata pedig út az újjászületés felé. Aki kilép rjata, szimbolikusan új ember lesz, és bűnei eltöröltetnek.
AZ ANYAISTENNŐ LEGENDÁJA
Ana Mendieta: Az első nő (1981)
"Azt akarom, hogy a képeim megváltoztassák a világot!" - lelkesedett a fiatal kubai művésznő, amikor Amerikába költözött, és szándékosan a tabutémák felé fordult. Születés, szex, halál, nemi erőszak, vér. Mindenről kemény véleménye volt, és
műveivel megbotránkoztatta nézőit.
Indián gyökereivel megismerkedve rabul ejtette a matriarchátus, amelyet szerinte legtisztább formában az őskori civilizációkban lehetett megtalálni. Ezért őskori faragványokhoz hasonló domborműveket készített. Ezekkel akarta rádöbbenteni az embereket: a nők olyat tudnak, amit senki más - életet adnak, és búcsúztatják a haldoklókat. Tehát élet és halál urai.
SZESZÉLYES JÁTÉK AZ ÉLET
Hanna Wilke: Intra-Vénusz (1992-93)
Hannah Wilke sohasem volt szemérmes. Ha ő művész, a teste valósi műalkotás, és minden egyes porcikája méltó rá, hogy múzeumok falára kerüljön, vallotta. A művésznek pedig hatnia is kell. Nem csoda, hogy hamarosan igazi botrányhősnő lett. Az első nagy skandallumot a puha, latexhüvelyeket ábrázoló szobrai okozták. Ő hozta először a köztudatba, hogy
a vagina önnön valójában is szépséges.
Ezt bizonyítandó, rágógumiból apró vulvák tucatjait ragasztotta a testére, és így fotózta le magát. Ha a férfiak úgyis minden nőben csak azt látják, akkor tessék, ezt nézhetik, mondta. Mint ahogy azzal is bátran szembenézett, hogy gyorsan pusztító T-sejtes limfómája van. Nem rettent meg a kihívástól, fotósorozatban örökítette meg teste romlásának állomásait, szőrösen, infúziós állvánnyal, műtéti hegekkel, kopaszon és pucéran. Hogy ezzel is megmutassa: egy nő élete utolsó percéig, minden nyomorúsága ellenére is vonzó és csábító.
HARAPÓS AMAZON
Isis Rodriguez: Soha többé (1996)
A fiatal amerikai művésznő hét évig sztriptíztáncosként 
dolgozott, így egy idő után úgy érzete,
az ölében egy igazi vadállat lakik.
Saját bevallása szerint a tigris, amely két lába közül kikandikál, nemcsak a bujaságáról szól, a szexuális kiszolgáltatottság ellen is dacol. A képen látható nő senkinek sem játékszere. Büszkén tartja kezében Éva almáját, amelyet ebben az évszázadban már nem ad át a férfiaknak, akkor sem, ha az erőszakkal akarná elvenni. Mert a fegyver nála van, és lábát nem köti gúzsba a bilincs, azok a társadalmi konvenciók, amelyek a nőket megbéklyózták évszázadokon át.
ŐRÜLETES NYERS VÁGYAK
Sarah Lucas: Csirkebugyi (1997)
Sarah Lucas életében eljött egy pont, amikor megunta, hogy csak a külsejére figyelnek. Hogy szexuális tárgyként kezelik. A fiatal angol művésznő ekkor úgy döntött, görbe tükröt tart az általa szexmániásnak tartott fériaknak.
Képei sokkolóak, megbotránkoztatóak, de nem mentesek némi öniróniától sem.
"Tessék, ha húsként kezelnek minket, akkor változzunk azzá! Hülye tyúknak neveznek? Akkor gondoljanak bele, hogy ők ez után a tyúk után törik magukat." És hogy mi ebben az önirónia? Sarah állítja: ha pasit akar fogni, felveszi azt a csirkebugyit. Kérdés, hogy bárki leveszi-e róla...? Mndenesetre mi maradunk a piros tangánál.
Minden olvasónknak örömteli, sikeres új évet kívánunk!
Jövőre veletek ugyanitt!
